Ginzburg, Carlo: A sajt és a kukacok – egy XVI. századi molnár világképe. Európa, Budapest, 2011, 385 oldal

Domenico Scandellának hívták, Menocchiónak nevezték, és soha be nem állt volna a szája. Lelőhetetlen volt. Ha kellett, ha nem, csak mondta a magáét, vitatkozott, érvelt, okoskodott, mit sem törődve a környezetével és a reakciókkal. Osztotta az észt úton-útfélen, fűnek-fának: otthon az asszonynak és a gyerekeknek, de a malomban, az alkalmi munkák során, a templom előtt, a kocsmában, és naná, hogy a piacon is.

Amikor egy-egy jóakarója néha figyelmeztette, hogy foglya be a bagólesőjét, vagy legalább legyen óvatosabb, csak annál jobban belelovalta magát, sőt kerek perec kijelentette, hogy ő bizony nem fél, akár meg is hal a véleményéért. Ötvenegy éves korában, 1583. szeptember 28-án jelentették föl a Szent Hivatalnál azzal a váddal, hogy „eretnek és istenkáromló” szavakkal illette Krisztust. Perének megkezdése után tizenhat évvel halt meg máglyatűzben.

Menocchio fehér gyapjúruhában, köpenyben, sapkában jelent meg a tárgyaláson, ahogy egy molnárhoz illik, ám amiket mondott, továbbra sem illettek egy molnárhoz. Szinte mindenről egészen pontos, döbbenetesen érdekes és meglepően eredeti álláspontja alakult ki. A leghíresebb persze a világ teremtéséről alkotott elképzelése volt: „véleményem és hitem szerint kezdetben káosz uralkodott mindeneken, vagyis a föld, a levegő, a víz és a tűz össze volt keveredve; s ez a tömeg idővel masszává formálódott, éppen úgy, ahogy a sajt a tejben, s benne kukacokjelentek meg: ezek voltak az angyalok. A szentséges felség úgy akarta, hogy belőlük legyenek az Isten és az angyalok, s a számos angyal közé tartozott Isten is, aki szintén abból a masszából, ugyanakkor teremtetett, és négy kapitánnyal: Luciferrel, Mihállyal, Gábriellel és Rafaellel együtt úrrá lett. Ez a Lucifer király módjára, vagyis mint a felséges Isten kívánt uralkodni, és az Úristen megparancsolta, hogy gőgje miatt egész rendjével és társaságával együtt száműzzék a mennyből; s ez az Isten teremtette később Ádámot és Évát, valamint az emberi nép sokaságát, hogy betöltse az elűzött angyalok helyét.”

Miközben az inkvizítor a hitetlenkedéstől egyre sápadtabban kapaszkodott a hittételeibe, Menocchio a per folyamán (főként a kínvallatás előtt) sem tagadta meg önmagát: „Úgy hiszem – vallotta egy alkalommal –, hogy az egyház minden törvénye és parancsolatja csupa kufárkodás, s az egyház ebből él.” A keresztségről így gondolkodott: „Mihelyt megszületünk, meg is kereszteltetünk, mert Isten, ki mindeneket megáldott, megkeresztelt bennünket, s ez az egész keresztség csak kitalált dolog.” A házasságról: „Nem Isten műve, hanem az embereké. Régen elegendő volt, ha a férfi és a nő hűséget fogadott egymásnak”. A papi rendről: „Úgy hiszem, hogy Isten lelke mindenkiben benne lakozik... és hiszem, hogy minden tanult emberből lehet pap, anélkül hogy fölszentelnék.” A gyónásról általában így vélekedett: „Papokhoz és barátokhoz járni bűnbánat okán annyi, mintha egy fához járnánk.” A periratokból az inkvizíción lejegyzett kihallgatásokból, valamint a hozzájuk érkezett feljelentések kötetnyi anyagából kiderül mennyi más furcsa megállapítást tett még. Például, hogy „a levegő: Isten... a föld a mi anyánk”mit gondoltok, mi az Isten? Nem más ő, mint a lélegzetünk, s minden, amit csak elképzelhet az ember”; „mindaz, amit látunk: Isten, és mi is istenek vagyunk”; „úgy hiszitek, hogy Jézus Krisztus Szűz Máriától született? Hiszen az nem lehet, hogy a világra hozta és mégis szűz maradt. Meglehet, hogy csupán valamely jóravaló ember volt, vagy ilyennek a fia.” Stb.

De mégis, egy XVI. századi molnárban, hogyan „alakulnak ki” efféle vélemények? Hogyan lehetséges, hogy egy „egyszerű ember” ekkoriban ilyen jártas legyen az olvasásban, és a különféle gondolatok önálló összerendezésében? Milyen közegből nőhetett ki Menocchio eszmevilága? Miből táplálkozik ez a kihívó szembeszegülése a politikai és a vallási hatalommal? És ha sikerül is aprólékos nyomozással kideríteni a forrásait, azaz az olvasmányélményeit, mit kezdjünk azokkal a gondolatokkal, melyek valószínűsíthetően a szóbeli kultúrából eredtek? De kérdezhetünk tovább is: „Milyen értéket tulajdoníthatunk az olyan dokumentumoknak, amelyek egyszerre lelki, kulturális és fizikai kényszer alatt születtek, mint az inkvizíciós perek iratai?” A máglyahalált halt Menocchio „esete” egyedi példa, vagy általánosabb következtetéseket is le lehet vezetni belőle? Milyen ember volt Menocchio? És: Mi a történész feladata?

A történetírás egyik nagy megújítójaként, az ún. mikrotörténelem irányzatának frontembereként számon tartott Carlo Ginzburg hasonló kérdésekkel nézett szembe, mikor a hatvanas években elé került Menocchio története, s bár csak 1976-ban jelent meg (magyarul szintén az Európa Könyvkiadónál 1991-ben) a könyve, a kora újkori vallástörténet kutatói azóta is hiába kutatnának az inkvizíció archívumaiban Menocchióhoz hasonlítható személyiségek után.